Gyorskölcsön

Az én drága jó András Barátom, akivel még az egyetemről ismerjük egymást, sohasem volt takarékos ember. Az a fajta fickó, akinek égeti a zsebét a pénz.

A bajok ott kezdődtek, mikor önálló lakáshoz jutott, persze, a szülei jóvoltából. Első dolga volt a maradék ötven ruppót egy hét alatt elverni, mikor aztán jöttek a számlák, kétségbeesetten rohangált fűhöz, meg fához, meg hozzám. Na, elég nagy szarban lehetsz, ha már az én pénzemre is szükséged van, gondoltam, és nem adtam neki egy betyár fillért sem, mivelhogy nem tudtam.

Egy idő után András annyira leégett, hogy elhatározta, felhívja a magát agyonreklámozó gyorskölcsönt nyújtó céget, a maga több száz százalékos THM-jével, és megigényli a gyorskölcsönt. A telefonban átesett valami gyors hitelbírálatnak nevezett eljáráson, aztán találkozott az üzletkötővel. Tudni kell azért, hogy ennek a derék csirkefogónak mindig volt valami munkaviszonya, így, ha pénze nem is volt, jogosultsága annál inkább. Az üzletkötő szépen leadminisztrálta a dolgokat, és hajra, elindult a folyamat, 48 órán belül ott volt a kétszáz rugó.

 

András persze most sem tagadta meg magát, pizza, buli, sör, minden, ami belefér. Ő már csak ilyen. Hó végén meg a maradékból fizette a villanyszámlát. Ez van. Én, persze, nem vagyok ilyen. Eszembe nem jutna gyorskölcsönből nagy bulit csapni, sörözni, meg csajozni, meg éttermekben vacsorázni.

Vagy talán mégis?